Miért mondom ezt?
Naponta nézünk szemben olyan dolgokkal, helyzetekkel, amik számunkra érthetetlenek, bántóak, fájdalmasak, amit mások, tesznek és okoznak nekünk. Talán észrevétlenül, és szándéktalanul, vagy akarattal emlék nyomot hagynak bennünk.
Életünk folyamán, elhagyunk barátokat, családtagokat, munkatársakat, tanárokat, mestereket, akik fontosak voltak valaha nekünk.
Ki milyen okból, milyen inditatásól, az egyéni lehet.
Ezek az elválások lehetnek természetesek, és olyanok, melyek mélyen érintenek bennünket. Baráti vagy ellenséges, szeretetteli elengedés, vagy sértett csalódás, sokfélék lehetnek.
Amikor a másik fél olyat mondott, tett, vagy éreztetett, amitől betelt a poharunk, és elegünk lett! Szóval, vagy a nélkül hátat fordítottunk, okolva a másik felett mindezért! Vissza se nézzünk, feledve minden jót, amit kaptunk.
Érdemes ilyenkor megállni, és végig gondolni a történteket, ezeket a szomorító helyzeteket. Tényleg a másikat kell okolnom és netán büntetnem, a bennem kialakult, érzelmekért?
Bele mélyedünk ennek elemzésében, ráébredhetünk, valójában minden bennük van, nem a másikban. Mi magunk voltunk a helyzet okozói, mert nem vettük észre, a másik épp olyan helyzetben lehetett, amit épp úgy tudott kezelni, ahogy kijött belőle, se több, sem kevesebb nem tellett tőle. Lehet, épp Ő szorult volna segítségre, támogatásra.
Nem látunk még egymás gondolataiba, de azt tudhatjuk, mindenkinek vannak olyan eszmefuttatásai, amit nem oszt meg a másikkal.
Elmélyedünk emlékeinkben, felismerhetjük mi magunkban is, hogy sokszor viselkedhettünk már úgy, hogy nem vettük észre, a másik felet megbántottuk. Vétlenül, akaratlanul, mert a saját gondolataink útvesztőiben kalandoztunk, vagy elakadtunk benne.
Bárhogy is van bennük, vagy a másik félben, az a kérdés mint kezdünk MOST vele?
Fontos e számunkra az, hogy ne vigyük tovább a negatív érzéseket, ami felgyülemlett! Alázattal elfogadjuk, ami megtörtént, és tanulunk belőle, mert minden helyzet tanított valamire. A jó, a jóra világított rá, hogy merre érdemes tartanunk, a rossz, pedig arra, min kell még magunkban változtatunk. Mindkettőért hálát adhatunk a másiknak azért, mert mindkettő tanított, és fejlesztett bennünket. Odáig juttatott, ahol most vagyunk, akivé lettünk!
Az út állandó, életünk végéig, és azután is, mikor már ismét leszületni készülünk. Ebben az állandóságban, már csak a szándékunkon múlik, miként veszünk rész. Harmonikus szeretetben és elfogadásban, vagy harcolva, és bukdácsolva a csalódásokon, és sértettségeken keresztül.
A választás a miénk, szabad akaratunk van!
Hálával fogadunk minden tanítást, és alázattal dolgozunk mindazon amit kapunk, megérkezhetünk egy olyan világba, amit idáig messzi távolba gondoltunk!
Hozzuk el a MOST-ba.
Legyen megértés közöttünk, és elfogadás abban, mindenek helye van. Úgy ahogy épp tud lenni, mert minden értünk, és semmi sem ellenünk van.
Éljünk, és Tesszük, elérkezik az a páros, amit címnek adtam: Hála és Alázat párban járnak bennünk, utunkon kísérve, az állandóság útvesztő tanúságaiban.
Legyen minden napunk Áldott!
mikor Magunkat változtatjuk meg.
Comments are closed.